1948-ban érkeztek meg Angliába az első jamaikai bevándorlók, akik közül sokan a gyarmati hadsereg katonájaként már állomásoztak a szigetország területén. 1966-ra a számuk már megközelítette a 170 ezer főt, s egy évtized elteltével nem hivatalos adatok szerint csaknem félmillió nyugat-indiai bevándorló élt az Egyesült Királyság területén. Anglia nem volt felkészülve ekkora invázióra, s a jamaikaiak képtelenek voltak beilleszkedni a számukra idegen környezetbe. A bevándorlók zárt közösségekben telepedtek le, és meg sem kíséreltek asszimilálódni az angol társadalomba. A zenéjüket viszont teljesen megkajálták a hidegvérű őslakosok.

Kopasz prolik

London munkásnegyedében, az East Enden sajátos integráció kezdett kibontakozni a fekete bevándorlók és azon fehér fiatalok között, akik önmagukat eleinte noheadek-nek, cropheadeknek, boiled eggsnek, s végül skinheadeknek nevezték. Az első kapcsolódási pont a zene volt: a brit munkásfiatalok körében igen hamar népszerűvé vált a ska, a reggae gyorsabb, agresszívebb előzménye. Az első bőrfejűek ráadásul a gettó-életformában, a munkanélküliségben, a perifériális létben is osztoztak színesbőrű társaikkal. Ez az érintkezés aztán kihatott a skinheadek öltözködési stílusára is, amely a jamaikai elemeket a jellegzetes melós ruhadarabokkal próbálta ötvözni. A fehér fiatalok tisztelték a jamaicai pitiáner bűnözők, a rude boyok zenéjét és stílusát, amely sokkal közelebb állt hozzájuk, mint a Love-Peace mozgalmak édeskés hippi dallamai. A rude boyoknál jelent meg először a borotvált fej és a nadrágtartó, amely aztán a skinheadeknél is elterjedt. Phil Cohen szociológus szerint a Doc Martens bakancs és a pilótadzseki eleinte nem az irányzat militáns jellegére, hanem a munkásszármazásra utalt. Cohen értelmezésében az ős-skinhead egyfajta karikatúrája a modern munkásnak, aki öltözködésében túlhangsúlyozza a proletár vonásokat, és elutasít mindenfajta "burzsoá hangulatot hordozó" ruhadarabot, mint amilyen az öltöny vagy a nyakkendő. Ez a csoport kezdetben szinte hivalkodóan viseli magán a lumpen és proletár rétegek jellegzetes ruhadarabjait, s igyekszik a maga eszközeivel fenntartani egy perifériára szoruló munkáskultúrát, amelyben a szolidaritás, a férfias keménység és a közösség eszménye dominál.

Fehér négerek

A ska népszerűségére is magyarázatot keresett Graham Murdock és Robin McCron rockszociológiai tanulmánya a hetvenes évek első felében, amely rámutatott az "osztályspecifikus rockszükséglet" jelenségére. Az általuk végzett vizsgálat szerint az úgynevezett "jó tanulók" a progresszív rockhoz, míg a "rossz tanulók" a fekete zenéhez, elsősorban a reggae-hez és a soulhoz vonzódtak. A "jó tanulók" a középosztályból kerültek ki, már középiskolásként szilárd karrier-elképzelésekkel rendelkeztek, s a zene csak generációs szinten színezte az ifjúsági szubkultúrájukat, azaz nem nyomta el a társadalmi érvényesülés, a felemelkedés igényét. Az általuk favorizált populáris zenét könnyen összhangba lehetett hozni a társadalom legitim értékrendjével. Ezzel szemben a "rossz tanulók" döntő többsége proletár családokból származott, és minél előbb abba akarta hagyni iskolai tanulmányait. Bernstein szociolingvisztikai kutatásai mutattak rá arra, hogy az angol iskolákban tanuló proletárgyerekek - függetlenül anyagi helyzetüktől és egyéni képességeiktől - eleve vesztesként indultak, mivel a magukkal hozott nyelvi anyag, logikai struktúra és értékrend nem áll összhangban az oktatási rendszer "középosztályos" követelményeivel.

A proletár családokból származó fiataloknak az iskola egyetlen hosszú konfliktussorozat volt: az osztályhátrányok azt az érzetet keltették bennük, hogy saját személyiségük, képességeik miatt nem tudják megszerezni a felemelkedésükhöz szükséges kulturális alapokat. Mivel mindezt személyes kudarcként élték meg, kulturális szokásaik arra irányultak, hogy ezt a feszültséget elviselhetőbbé tegyék, és többek között a zenével kompenzálják. Számukra emiatt a zene funkciója sokkal átfogóbb és mélyrehatóbb, mint a középosztálybeli fiataloknál.

Embervadászat

Az első skinheadek még fekete klubokba jártak, s zeneileg a ska állt hozzájuk a legközelebb. Az East End lakói együtt unatkoztak a bevándorlókkal az utcasarkokon, és még káromkodni is jamaikai módon káromkodtak. Rengeteg olyan bőrfejű csoport jött létre, amelyben a jamaikaiak is helyet kaptak: a belépésnél nem a bőrszín, hanem a lakóhely és az "osztályhoz tartozás" volt a meghatározó. Mindez persze nem jelenti azt, hogy a skinheadek akkoriban a tolerancia bajnokai lettek volna: tisztelték a jamaikaiak zenéjét, akikkel egyfajta hallgatólagos szövetségre léptek - mindenekelőtt az ázsiai bevándorlókkal szemben. A pakisztániak ellen folytatott embervadászatra igen hamar megszületett a ma is "használatban lévő" paki bashing kifejezés. Egy felmérés szerint 1969-re már minden negyedik pakisztáni diákot ért skinhead-támadás. Bárki, aki nem illett bele a bőrfejűek világképébe - legyen az hippi, ázsiai vagy homoszexuális - könnyen válhatott a skinheadek áldozatává. Ugyanakkor a pakisztániak ellen irányuló erőszakos akcióknak nem volt faji motivációja. Sokkal inkább az volt az ellentétek oka, hogy az ázsiaiak családcentrikusságának és eredményorientáltságának "középosztályos jellege", valamint a pakisztáni egyetemisták viszonylagos jóléte irritálta a szegénynegyedek fiataljait.

A bőrfejűek erőszakos imázsa nem tett jót a ska népszerűségének, mivel az angol átlagpolgár a stílust gyakran a primitívnek tartott, kopaszra nyírt fiatalokkal azonosította. Ugyanakkor egyesek már igen korán megszimatolták a jelenségben rejlő üzlet lehetőségét: egy Leslie Kong nevű producer például valóságos monopóliumra tett szert a londoni "skinhead-diszkók" megnyitásával. Chris Blackwell - a Wailers későbbi felfedezője - 1964-ben vállalkozott arra, hogy Angliában elsőként adjon ki egy ska számot, Milli Small énekesnő "My Boy Lollipop" című dalát. Bár a szám óriási meglepetésre gyorsan a listák élére került, a fekete zene nagy áttörése még csaknem tíz évet váratott magára. Ekkorra azonban már felbomlott a jamaikaiak és a skinheadek között fennálló "idilli" viszony.

Távol Afrikától

A rastafarianizmus feltűnése jelentette az első - nem csak zenei - szakadást a bőrfejűek és a nyugat-indiai bevándorlók között. A rasták kezdték háttérbe szorítani az "ideológiamentes" rude boyokat a zenei palettán, s ez az irányváltás azt eredményezte, hogy a skinheadek elszakadtak eredeti fekete-fehér szubkultúrájuktól. A reggae szövegek egyre inkább a feketék mindennapjairól, sérelmeiről, vágyairól kezdtek tudósítani, s a bőrfejűeket váratlanul érte a rasták növekvő politikai szerepvállalása is. A fehér fiatalok nem tudtak mit kezdeni a "Vissza Afrikába!" jelszóval, s az ajtók lassan bezáródtak a megzavarodott bőrfejűek előtt. Ráadásul a sajtó igyekezett megosztani a fiatalokat azzal, hogy mesterségesen szította az ellentéteket a különböző etnikumú csoportok között.

Történt mindez akkor, amikor a rasszizmus Angliában először érte el a nagypolitika szintjét. 1968. augusztus 20-án Enoch Powell, a konzervatív kormány minisztere éles hangú kirohanást intézett a bevándorlók ellen. Szerinte a nem-fehér lakosság idegen természete nem illeszthető be az angol társadalomba, s ha a konfliktust nem sikerül gyorsan megoldani, faji zavargások törhetnek ki. Bár a beszéd elhangzása után Powellnek távoznia kellett a kabinetből, a kívánt hatás nem maradt el. Az East Enden egyre több bőrfejű kezdett hősként tekinteni a politikusra. Olyan támadás is előfordult, ahol a skinheadek "Enoch, Enoch!" kiáltásokkal rohanták meg a pakisztániakat. 1972 nyarán pedig a bőrfejűek már második generációs jamaikai bevándorlókkal csaptak össze Toxtethben, Liverpool körzetében. Sokan ezt tekintik a skinhead-történelem kritikus fordulópontjának, s bár azt hozzá kell tenni, hogy itt még szó sem volt tudatos rasszista akcióról, de az események jelezték, hogy a bőrfejűek bármikor mozgósíthatóak akár ebből a célból is.

Az erőszak kizárólagossá válása a hetvenes évek elején végül a mozgalom hanyatlásához vezetett. A bőrfejűek nem tűntek el teljesen az utcákról, de már nem ők képviselték a domináns irányzatot a szubkultúrák között - ehhez egyébként már nem volt meg a zenei hátterük sem. Az első, kifejezetten skinheadeknek játszó banda, az 1969-ben alakult Slade hamarosan csatlakozott az akkoriban divatos slágerzenekarok táborához.

Punkrobbanás

A hetvenes évek közepén a punk robbanásának köszönhetően a skinheadek visszatérhettek a dühös kezdetekhez. A punk a rock fejlődésének egy olyan pillanatában keletkezett és vált népszerűvé, amikor az elkoptatott zenei és viselkedési stílusok világában csak a legmerészebb tabuszegés hozhatott valami izgalmat. A társadalmi töltetet most is a legelkeseredettebb, legperiférikusabb rétegek alkották, akik - Molnár Gergely szavaival - " köptek a polgári társadalomra, a szép viselkedésre és kinézésre, a családi idillre, a rendszerre és az istenre, mert gondolataik nagyon is valódi egzisztenciális helyzethez kötődtek". A megváltozott gazdasági-társadalmi körülmények új zenei stílust szültek: a punkok kezdetlegesen nyers, tudatosan primitívvé alakított ellenzenéjükkel, gátlástalan viselkedésükkel azokat az ideálokat akarták lerombolni, amelyek édeskés és illúziókkal teli zenékkel árasztották el a világot. A zenei minimalizmus egyben összefüggött a lemezcégek által felkínált karrierlehetőségektől való elzárkózással is: a punkok gyűlölete elsősorban a sztárzenekarokra és a köréjük szőtt mesterséges mítoszra zúdult - legalábbis eleinte. A fiatalok soha nem látott agresszivitással fordultak szembe a felnőttek világával, de az őket leszerelő technika egyre kifinomultabbá vált: a manipuláció az egyes csoportok, rétegek tiltakozásának szimbólumait egy általános ifjúságpiacon terítette szét, s így a társadalmi ellentéteket nemzedéki ellentétként integrálta. A tiltakozás árucikké vált, az extremitás pedig divatjelenséggé. A sajtó részletesen foglalkozott a legújabb ellenkulturális szimbólumokkal, s ezáltal előkészítette azok piaci befogadását.

Eleinte elképzelhetetlennek tűnt, hogy a Sex Pistols, amely a punk-mozgalom elindítójának tekinthető, valaha is a kultúripar részévé váljon. Ugyanakkor - ahogyan azt Mary Harron megfogalmazta - Johnny Rotten és csapata nem akart új értékrendet teremteni, csak "beleharapott abba a kézbe, amelyik etette". A Sex Pistols a menedzserük, Malcolm McLaren által "nagy rock and roll svindlinek" nevezett alkujában a színfalak mögött elfogadta a zeneipar ajánlatát, s ezzel minimálisra csökkent a punkok csoportkohéziója. A fogyasztás-ellenesség jelvényei a fogyasztás új szimbólumaivá váltak, s már nem kötődtek az alulprivilegizált rétegek fiataljaihoz - csupán az életkorhoz.

Az Oi-stílus

Ebben a játszmának ismét a skinheadek voltak a legnagyobb vesztesei, akik képtelenek voltak kilépni a punk árnyékából és megmutatni önálló arcukat. Pedig az újjászületés biztatóan indult: a punk által elindított zenei lavina lehetővé tette néhány háttérbe szorított irányzat újrafelfedezését. Így jöhetett létre az Oi-stílus, amely a punk-rock és a ska elemeit ötvözve elevenítette fel a skinheadek zenéjét. A stílus a nevét a skinheadek kedvenc csatakiáltásáról kapta. Maga az Oi szó a Cockney Rejects nevű zenekar egyik számában hangzott el először. Az egykori skinhead-reggae újrafelfedezésében óriási szerepe volt a Specials zenekar tagjai által alapított 2-Tone nevű cégecskének. Jeremy Dammers, a Specials vezetője szerint a modern reggae túlságosan különbözött a punktól, s emiatt nyúltak vissza a ska-hoz, amely igen közel állt a brit Rhythm and Blueshoz. Angliában ekkor már két kultúra létezett, s magától értetődő volt összhangba hozni ezeket egymással. A 2-Tone elnevezés (amely két tónust, két színárnyalatot jelent) illetve a kiadó logóján a fekete-fehér színpár következetes használata az "őslakos" és a bevándorló kultúra együttes képviseletére utalt, s - Szőnyei Tamás szavaival - már puszta létével is a rasszizmus ellen érvelt.

A 2-Tone által kifejtett propaganda jelentősége egyesek szerint még a Rock Against Racism kezdeményezés eredményeit is túlszárnyalja. De ez sem tudta megakadályozni azt, hogy az angol szélsőjobb politikája megkíséreljen beszivárogni előbb a punk, majd pedig a bőrfejűek soraiba. A hetvenes évek végétől Enoch Powell National Frontja és a British Movement vezetői egyre hangosabban hirdették az angol working class kiírhatatlan nacionalista szellemének felvirágzását. A sajtó ráadásul teljesen félreértelmezte a punkok öltözetéhez gyakran hozzátartozó horogkereszt "megújult" jelentéshordozását. Nem vették figyelembe azt, hogy a provokatív szimbólumok nem valamiféle újfasiszta érzületet hirdettek: a punkok számára csak az volt bennük az érdekes, hogy megbotránkoztatóak. A cél elsősorban a hagyományosan antináci angol átlagpolgár sokkolása, a szimbólumok eredeti jelentésének megfordításával saját gyűlöletük kifejezése a középszer iránt.

Horogkeresztes trikók

Mikor Jim Pursey, a Sham 69 énekese 1979 júliusában horogkeresztes trikóban jelent meg a Melody Maker címlapján, azonnal fasisztának lett kikiáltva, holott paradox módon éppen együttese volt az egyik legharciasabb antirasszista punk-skin csapat. A Sham 69 ezután hiába adott elő jószándékú politizáló számokat, hiába ragadott meg Jim Pursey minden alkalmat arra, hogy jobb belátásra térítse a radikalizálódó bőrfejűeket, a zenekar koncertjei rendszerint véres csetepatékká alakultak, ahol skinhead vert skinheadet.

Közben a National Front ifjúsági szervezetének védőszárnyai alatt megalakult a Rock Against Communism nevű szervezet, amely azt a célt tűzte ki maga elé, hogy összefogja a neonáci orientációjú bőrfejű zenekarokat. Ekkorra már valóságos háború dúlt a koncerttermekben, s minden skin-zenekart az a veszély fenyegetett, hogy elesnek a fellépési lehetőségektől. Ezt elkerülendő, több zenekar összefogásából megszületett egy Oi-fesztivál turné terve, amely a szervezők szándékai szerint mindenki számára világossá tette volna, hogy a bőrfejűek többségének semmi köze a rasszizmushoz. A turné második állomásán, 1981 júliusában három zenekar lépett föl Southallban, az ázsiai bevándorlók egyik központjában. 1976-ban ebben a kerületben történt meg az, hogy fehér fiatalok egy csoportja halálra vert egy tizennyolc éves indiai fiút. Mivel a rendőrség nem ismerte el, hogy a gyilkosságot faji indítékból követték el, a környék lakói elhatározták, hogy saját kezükbe veszik védelmük megszervezését. Southall veszélyes hellyé vált a fehér szélsőjobbosok számára. Az itteni közösség meglehetősen hevesen reagált a legcsekélyebb neofasiszta aktivitásra is, s számukra egy bőrfejű koncert megrendezése felért egy arculcsapással. Ekkor már megjelent a Strength Thru Oi! című válogatásalbum, amely nem csak zenei anyagot, hanem Oi-költők verseit is tartalmazta. A lemez kiadója Gary Bushell, a Sounds magazin szerkesztője volt, aki később komoly pénzeket keresett valóban neonáci zenekarok menedzselésével, s igyekezett cikkeiben az Oi erőszakos jellegére helyezni a hangsúlyt. A lemez címének szerencsétlen megválasztása (a német nemzetiszocialista szabadidőmozgalom jelszavának - Kraft durch Freude - angol elferdítése) újabb ziccert jelentett a szenzációvadász újságírók számára. Ennek köszönhetően a közvélemény lassanként elfogadta azt a túlzottan leegyszerűsített képletet, miszerint Oi = fasiszták.

Vér és becsület

Azon a bizonyos estén Southallban mintegy 500 rajongó gyűlt össze, akiknek a fele volt bőrfejű, de nekik is csak elenyészően kis részük tartozott a National Front kötelékébe. Három skin-zenekar készült koncertet adni, a 4-Skins, a Business és a Last Resort. Közben egyre nagyobb számban gyülekeztek az épület előtt a rendőrök és az ázsiai fiatalok. A 4-Skins fellépése alatt a bőrfejűek egy része a National front jelszavait kezdte skandálni, mire a környék színesbőrű lakói megrohamozták a helységet. Az órákon át tartó tömegverekedés egyenlege: egy lerombolt koncertterem és 110 súlyos sérült. A botrány után kiderült, hogy a 4-Skins énekese egykor a British Movement tagja volt. Oly mértékű volt a felháborodás, hogy Southall után a zenekart gyakorlatilag nem engedték színpadra lépni, kiadójuk pedig semmisnek nyilvánította a szerződésüket.

A bőrfejű zenekarok mindent megtettek azért, hogy megállítsák a szélsőjobb befolyásának növekedését a skinek körében. A Blitz, az Infa Riot és a Business "Oi! Against Racism" mottóval országos turnéra indult, majd október 9-én Sheffieldben közös koncertet adtak egyéb skinhead zenekarokkal, melynek plakátján a következő szöveg szerepelt: "Oi! a fajgyűlölet ellen, a politikai szélsőségek ellen, de továbbra is a rendszer ellen!" Mindez azonban kevésnek bizonyult ahhoz, hogy megakadályozza a náci skinek térnyerését a mozgalmon belül.

Az első neonáci skinhead-csoportok a National Front (NF) védőszárnyai alatt jöttek létre. Ebbe a körbe tartozott a White Noise és egy ideig a Skrewdriver együttes, melynek tagjai később függetlenítették magukat a számukra túl legálisnak minősülő NF-től. A Skrewdriver énekese, Ian Stuart Donaldson vezetésével Blood and Honour néven új szervezetet hoztak létre, amely a különböző szélsőjobboldali zenekarok népszerűségének köszönhetően üzletileg is prosperáló vállalkozássá vált. Szoros kapcsolatot építettek ki az amerikai White Aryan Movementtel és a Ku-Klux-Klánnal is. A Skrewdriver mítosza a bőrfejűek körében csak tovább növekedett azután, hogy Donaldson 1993-ban egy autóbalesetben életét vesztette.

Bőrfejek háborúja

"Kisajátították a szubkultúránkat, az igazi skinheadek nem rasszisták!" - ezekkel a szavakkal kezdődik a New York-i székhelyű Mayday Skins nevű szervezet felhívása, mely szerint a "nemzetközi munkásosztály hamarosan egyesül a gazdag disznók uralma ellen". Ez a balról érkező válasz azonban csak egyike a frakciókra szakadt skinheadmozgalmon belüli irányzatoknak. A szélsőbalra sodródott bőrfejűek (Red Skins, Red London) a vagyonok államosításának és szétosztásának szükségességét hirdetik. Az anarchista skinek jelvénye egy ötágú csillag, horogkereszttel a közepén.

A bőrfejűek egy része ugyanakkor dühösen elutasít mindenféle politikai ideológiát. Számukra skinheadnek lenni mindenekelőtt egy sajátos életformát jelent, amelybe beletartozik a tánc, az ivászat, és ha úgy hozza a helyzet, a verekedés is - de soha nem faji alapon. büszkék szubkultúrájukra, amely a fekete zenéből nőtt ki, s gyűlölik a náci skineket, akiket csak megvetően "boneheadeknek" neveznek.

Az első antirasszista bőrfejű szervezet, a S.H.A.R.P. (Skinheads Against Racial Prejudice - azaz bőrfejűek a faji előítéletek ellen) 1986-ban jött létre az USA-ban. 1988-ban egy országos televíziós csatorna műsorának segítségével széles körben ismertté váltak. Ekkor vette fel velük a kapcsolatot Roddy Moreno, az angol Opressed nevű skin zenekar énekese. Moreno saját kiadót alapított Oi!-Records néven, amely kifejezetten antirasszista zenekarok lemezeinek gondozását vállalta fel. Létrehozta a S.H.A.R.P. angol szekcióját, hogy a bőrfejűeknek "lehetőségük legyen megismerkedni gyökereikkel, s visszatérni saját kultúrájukhoz".

Nagy Britanniában a S.H.A.R.P. mellett a Cable Street Beat fogja össze a magukat antinácinak valló bőrfejűeket. Az elnevezés egy 1936. október 4-i eseményre utal, amikor a londoni Cabel Street-en Sir Oswald Mosley feketeingesei nagyrészt kommunistákból álló tüntetőkkel csaptak össze.

Németországban 1987-ben alapította meg két berlini skinhead az első antirasszista szellemiségű fanzine-t, a Skintonic-ot. Az első szám az alábbi felhívással indított: "Nem akarjuk ezt a hazug demokráciát, elegünk van a politikátokból, semmi kedvünk ahhoz, hogy jóllakott bankárok és vállalkozók bábjai legyünk. Nincs szükségünk a zenétekre, nem kérünk a médiátokból, amely hazugságokat terjeszt rólunk!" A Skintonic szerzői munkásosztálybelinek vallották magukat, de elutasították a szociáldemokráciát, csakúgy, mint a "DDR-szocializmust".

Baszkföldön 1983-ban alakult meg a Kortatu nevű skin zenekar, amely később Negu Gorriak (Nehéz Idők) néven folytatta pályafutását. 1990 decemberében 13 ezer ember előtt koncerteztek a La Mancha börtön előtt, annak a hagyományos felvonulásnak a záróakkordjaként, mely során a baszkok minden évben tiltakoznak e spanyol állami "halálfegyház" fennállása ellen. Olaszországban a baloldali Nabat lett az Oi!-mozgalom zászlóvivője. A szakítás a náci és a red skin mozgalom között 1985-ben vált véglegessé, amikor megjelent a Nabat "Egy másik dicsőséges nap" című, Nelson Mandelának és Benjamin Noloisnak, a Dél-Afrikában kötél általi halálra ítélt költőnek ajánlott lemeze.

Az "eredeti" bőrfejűek szerint a sajtót terheli a felelősség azért, hogy a szélsőjobboldali szervezetek beszivároghattak a skinheadek soraiba. Azzal vádolják a médiát, hogy hallgatott az antirasszista bőrfejűekről, miközben elözönlötték a világot a neonáci skinekről szóló tudósítások. Ugyanakkor a baloldali, antirasszista, stb. irányzatok kevésbé aktívak, mint szélsőjobboldali társaik, és nem élnek olyan tudatosan a nyilvánosság fegyverével sem. Emellett ezen irányzatok gyakran kötődnek más szubkultúrákhoz, mozgalmakhoz, így például a punkokhoz vagy az anarchista csoportokhoz. Az antirasszista skinek csupán elvétve, kuriózumként kerülnek be az újságokba. Németországban például egy 1995-ös felmérés szerint 8000 fiatal vallja bőrfejűnek magát: ebből 41 százalék jobboldali, 15 százalék "liberális" (antirasszista), 26 százalék baloldali, 13 százalék pedig minden politikai irányvonalat elutasít. Az adatok azt mutatják, hogy a szélsőjobboldali skinheadek aránya nem éri el az 50 százalékot, ennek ellenére alig hallani az egyéb irányzatokról.